Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Japán udvariasság és etikett


Biztos hallottatok már a japánok udvariasságáról. Miért? Hogy bírják? Mi veszi rá őket? Olvasd el :)





Ösztönös udvariasság


A japánok még olyankor is udvariasak, amikor éppen nem akarnak udvariasak lenni. Ez egyszerűen hagyomány A nyelv és kultúra szinte nem is teszi lehetővé az udvariatlanságot. Mikor egy taxis ráüvöltött egy másikra, mert az eléje vágott, a gaijin utas megkérdezte japán társától, hogy mit kiáltott a sofőr; a válaszból kiderült, hogy a japánok még a legszélsőségesebb körülmények között is udvariasak. Azt kiáltotta: "Tisztelettel, menjen a pokolba."
A japán kultúra elvileg nem verbális, tehát nem kell mindent kimondani, de az ösztönös udvariasság megköveteli, hogy rengeteg beszéddel vegyük körül a cselekedeteinket.
Ha leülünk enni, nem lehet csak úgy nekilátni, hanem be kell jelenteni, hogy most élni fogunk a házigazda vendégszeretetével (Itadikamasu). Ezt nem csak olyankor kell megtenni, ha meghívtak vacsorázni: otthon is el kell mondani, még akkor is, ha mi magunk főztük az ebédet és a többiek a vendégek. Vendéglőben is el kell mondani, és ne firtassuk, hogy ha mi fizetjük a számlát és a séf úgyse hallja, akkor minek udvariaskodni? Ennek így kell lennie és kész. Az étkezés befejeztével sem lehet csak úgy felállni és elmenni. Ilyenkor azt kell mondani, hogy "hát ez valóban csuda finom volt" (Gochisosama) - még akkor is, ha ez egyáltalán nem fedi a valóságot. És ne higgyük, hogy ez képmutatás: egyszerűen csak ösztönös udvariasság.
Ha más birtokára lépünk, annak is megvannak a szabályai. Ha bemegyünk egy irodába, elnézést kell kérnünk a zavarásért (Ojama-shimasu), még akkor is, ha kimondottan a másik fél kérésére érkeztünk.
Azt, hogy "Megjöttem!" (Tadaima), nem azért kiáltjuk, hogy ezzel figyelmeztessük a bennünket üdvözölni késlekedő szeretteinket. Ezt olyankor is elmondjuk, ha egy konferencia után visszatérünk az irodánkba vagy hazamegyünk az iskolából. Azt, hogy "megyek" (Itte kimasu) szintén mindig el kell mondani, még olyankor is, amikor teljesen fölösleges.

A szerénység fontos
 
beautiful-japanese-girl-model-05.jpg
A japánok szerénysége összetett dolog. A gyógyfürdőhelyeken, ahol mindenki szinte meztelenül ül a forró vízben a szabad levegőn, csupán egy pici törülköző takarja el az eltakarni valókat. Mikor az emberek nyakig vízben ülve fecsegnek az arra járókkal, a törülközőt a fejükre teszik - így eltakarják magukat ott, ahol teljesen szükségtelen, mert ezzel jelképezik szemérmességüket.
A japánok számára a pénz is igen bonyolult kérdés. Használni lehet, de látni nem illik. Csekket viszont csak ritkán használnak, és a hitelkártya sem túl elterjedt, így aztán rengetegszer kell készpénzzel fizetni, de mindig úgy, hogy ne látsszék. Ha például kölcsönt kértünk valakitől, nem illik csak úgy visszaadni a pénzt, mert ez udvariatlanságnak számítana. Ideális esetben egy borítékba csúsztatva kell megadnunk a tartozásunkat, de a pénzt mindenképpen be kell csomagolni, ha másba nem, hát egy papír zsebkendőbe. És gyűrött, kopott pénzt sem illik átadni senkinek. Szépen be kell menni a bankba, és új, ropogós bankjegyekre cserélni a kopott pénzt.
Hogy még tovább bonyolódjon a helyzet, pénzt adni ajándékba mindennapos dolog. Esküvőkön, temetéseken és más alkalmakkor is elfogadott dolog a pénzajándék. Ilyenkor szóba sem jön a csekk vagy a pénzátutalás - nem, vadonatúj bankjegyeket kell egy borítékba helyezni, aztán át kell adni a borítékot. Fő a diszkréció. Ha semmit se teszünk, még mindig jobb, mintha hivalkodnánk azzal, amit teszünk.
A japánok "értéktelen" ajándékokat adnak egymásnak és "ostoba" rokonaiknak mutatják be az embert. Bármit mondanak és cselekszenek is, közben számtalanszor elnézést kérnek azért, "hogy milyen ostobaságot" tesznek és mondanak.
Ilyenkor aztán tudni kell a sorok között olvasni, de még jobb, ha ügyet se vetünk a sorokra, és csakis arra figyelünk ami köztük van. A szerénységet hangsúlyozó verbális tűzijáték minden kifinomult japán számára alapkövetelmény A japánok számára a szavakból kicsendülő földig hajló alázat a civilizáció egyetlen igazi fokmérője.
A "Sumimasen", vagyis a japán "elnézést" (szó szerint "amit tettem, arra nincs bocsánat") kifejezés szinte folyamatosan hallható. Előfordul, hogy köszönés helyett is ezt használják. Már a "köszönöm" helyét is kezdi átvenni, hiszen ha valaki értünk fáradozik, akkor illik sajnálni ezért. A japánok naponta számtalanszor hallják ezt a szinte mindenre használható kifejezést; mindenki mindig ezt használja, úgyhogy a sumimasen-nek nincs is már igazi jelentése. Így aztán mikor istenigazából elnézést akarnak kérni, egy olyan kifejezést használnak, ami nagyjából a következőképpen fordítható: "Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg, amit tettem, és hogyan kérhetnék elnézést."
Ha meg akarunk beszélni valakivel valamit, biztos, hogy sumimasen-ezéssel fogjuk kezdeni. Ha bemegyünk egy látszólag üres pékségbe, ezt kiáltjuk, így kérünk elnézést azért a megbocsáthatatlan modortalanságért, hogy ki mértük nyitni az ajtót. Persze igaziból azt akarjuk mondani, hogy "Hahó, van itt valaki?", ám a sorok mögött kifejezzük rosszallásunkat, amiért a boltos elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy nincs a pult mögött. A kétértelműség sok mindenre jó.

A meghajlás
1245142766_szokasok1.jpg

A megfelelően végrehajtott meghajlás a jó nevelés és minőségi oktatás jele. A soto külföldiektől nem várják el, hogy meghajoljanak, és azt sem illik tudniuk, hogy miként kell meghajolni, de a japánok számára a meghajlás pontosan jelzi a felek egymáshoz való viszonyát. Az első dolog, amit egy cég megtanít az új alkalmazottaknak, a helyes meghajlás. Tudni kell, hogy a karokat a comb mellett kell-e tartani, esetleg fel kell emelni őket, meg hogy mennyi ideig maradjunk meghajolva, és azt is, hogy mennyire hajoljunk meg.
Van egy közhelyes és elcsépelt vicc két emberről, akik képtelenek abbahagyni a hajlongást, mert egyik se akarja a másik előtt befejezni. Ám az, hogy a járdák gyalogosforgalmát percekig fenntartja két folyamatosan hajlongó japán, egészen mindennapos eset. Igazából a japánok ösztönösen tudják, hogy mennyi ideig kell hajlongani, éppúgy, ahogy a nyugatiak is tudják, hogy kézfogáskor mikor engedjék el egymás kezét.
Meghajlás közben szinte alig van szemkontaktus. A japánok egyébként is kerülni szokták az ilyesmit. Mivel folyton lefele néznek, a köszönés, az üdvözlés meg a bocsánatkérés mintha a földnek szólna. Az se igazán fontos, hogy mit mond a másik. A földanyának mondják el, hogy mi az, ami a szívüket nyomja, csak arra vigyáznak, hogy az ő fejük közelebb legyen a földhöz a másikénál. Mindeközben arra is odafigyelni, amit a másik mond - nos, ez olyasmi, amire nem sokan képesek.

A vevő az isten
japan77.jpg

A japánok ugyanazt a szót használják arra, hogy "vásárló", mint arra, hogy "vendég" vagy "meghívott". A mondás szerint: "a vevő az isten". Legyen az bank, bolt vagy szálloda, ha a vevőt nem úgy kezelik, mintha legalábbis félisten lenne, akkor az jogosan fejezheti ki nemtetszését, és biztosak lehetünk benne, hogy élni is fog a lehetőséggel.
A vevőt soha nem szokás sürgetni. Ha csak percek vannak már hátra zárásig, akkor is könyörögve kérnek, hogy ne siessünk, nézelődjünk csak nyugodtan, és bármilyen sokáig húzzuk is az időt, a végén hajlongások közepette köszönik meg, hogy megtiszteltük figyelmünkkel az üzletet, majd reményüket fejezik ki, hogy hamarosan újra láthatnak bennünket. Ha például olyankor megyünk vásárolni, mikor csepereg az eső, a következőt hallhatjuk a hangosbemondóból: "Hölgyeim és uraim, nagyon hálásak vagyunk, hogy az eső ellenére is megtisztelnek jelenlétükkel."
A recesszió következtében vannak ugyan olyan szupermarketek, ahol olcsóbban adják az árut, ha a saját zacskónkba mi magunk csomagoljuk be a vásárlás végén, de nagyáruházakban ilyesmiről szó sem lehet, itt a gondoskodó figyelem hagyomány Egy segéd gondosan összehajtja, majd jó alaposan becsomagolja az árut, nehogy megsérüljön a hazáig vezető viszontagságos út során. Ezután következik a bolt emblémájával díszített külső papírréteg. Természetesen a megfelelő árnyalatú átkötő szalag sem maradhat el. A csomagot ezután egy elegáns és megfelelő méretű zacskóba helyezik. (A méretnek tökéletesen illeszkednie kell a csomag méretéhez, elképzelhetetlen, hogy mindent azonos méretű zacskóba dobáljanak.) Ezt a bonyolult csomagolási eljárást hihetetlen precizitással és villámgyorsan végzik, a végén pedig a segéd bocsánatot fog kérni, amiért ilyen sokáig rabolta drága időnket.
A pontosság és a megbízhatóság alapkövetelmény. Ha egy boltnak hétkor kell nyitnia, akkor másodpercre pontosan hétkor fog kinyitni, csapkodjon bár ménkű, tomboljon bár vihar. Ha házhoz szállítást kérünk, ahogy telefonálunk, és jelezzük, hogy otthon vagyunk, máris indulnak. Japánban egyszerűen nem léteznek elromlott automaták. Egyszer valaki beejtett egy érmét a pénzváltó gép alá, és miután panaszt tett, az üzemeltető másnap megszüntette a gép és a talaj közti rést.
Japánban a kereskedők garantálják az áruk tökéletes minőségét. Ha az áru a legkisebb mértékben is hibás, a vevők garantáltan tajtékzani fognak. Az ilyen hibákat villámgyorsan jóváteszik. Ha egy teáscsésze aljára kissé ferdén kerül a márkavédjegy, az már súlyos hibának számít. A ruhákon a mintának minden varrásnál egyezni kell, még akkor is, ha az éppen egy zseb legmélyén helyezkedik el. Egy új autó esetén, ha egy két porszemnél több van a szélvédőn, a vevő joggal kérheti, hogy hozzanak egy tisztább kocsit.

Levelezés
9700804_s.jpg

Japánban komoly protokollja van a levelezésnek. A boríték megcímzését szigorú szabályrendszer határozza meg. A cégek általában frissen felvett diplomásokra bízzák a cég borítékainak megcímzését. Ha nem sikerül tökéletesen a feladat, akkor elölről kell kezdeni az egészet.
Ha lefelejtünk a címzett neve elől valamilyen titulust, azzal súlyos hibát vétünk. Valaminek mindenképpen állni kell ott, legyen az igazgató, osztályvezető vagy helyettes, sama (úr, úrnő) vagy sensei (tanár úr) - ez utóbbit a tanárokon kívül az orvosok és a politikusok is előszeretettel használják. Saját nevünk után bármilyen titulust feltüntetni viszont szörnyű otrombaság. Ez azt a hagyományt tükrözi, hogy a feladó a címzettnél alacsonyabb rangúnak tekinti magát. Ez a mindennapi rutin - még akkor is, ha a cég vezetője a portásnak küld levelet.
Ha útlevelet kérelmezünk, a kérelemmel egy önmagunknak címzett képeslapot is be kell nyújtani. Erre természetesen mindenki a sama nélkül írja rá a nevét. Mielőtt az útlevélosztály visszaküldené a képeslapot, szépen odapecsételik a sama-t minden név után, nehogy a kormány bárkinek is titulus nélkül küldjön levelet. Japánban évente 17 millióan utaznak külföldre, persze mind útlevéllel. Képzeljük csak el, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha lemondanának erről a stemplizésről. Ez azonban elképzelhetetlen. Így aztán az útlevélosztály dolgozói szorgalmasan pecsételgetik tovább a sama-kat. Évente több milliószor.

Asztali viselkedés
japanese-family-eating.jpg

A japánok eléggé zajosan viselkednek az asztalnál. Szinte mindenki teli szájjal beszél, különben is hagyománya van a zajos étkezésnek. Ajakcuppogtatással illik például jelezni, hogy a fogyasztott étel borzasztó finom.
Tésztaszívogatás vagy teaszürcsölés (ez a tea-szertartásokra nem jellemző) esetén a hangos evés igazán művészi szintre fokozódik. Egy igazi kelet-tokiói mindezt zenészeket megszégyenítő ritmusban és hangerővel képes előadni.
Ezek igen stabil szokások, legjobb, ha minél gyorsabban megpróbáljuk megszokni őket, vagy egyáltalán oda se figyeljünk rájuk. Ha igazán japánokká akarunk válni, nem elég a nyelvet megtanulni, az étkezési hangok minél tökéletesebb elsajátítása is fontos követelmény.
Részegen ismerszik meg az ember
Ahogy az alkohol bekerül a képbe, Japánban rögtön elfogadhatóvá válik az elfogadhatatlan viselkedés. Az alkoholgőz rögtön feloldja a japán társadalmat meghatározó hierarchiális viszonyrendszert. Ha egy japán becsiccsent, akkor végre önmaga lehet. Ilyenkor bocsánatos bűnnek számít, ha lehányjuk a főnök cipőjét, vagy ha félreérthetetlen szexuális célzásokat teszünk látótávolságon belül mindenkire - feltéve, hogy másnap reggel vidáman, lelkesen és pontosan érkezünk meg a munkahelyünkre.
Régebben, ha egy sofőr balesetet okozott, elég volt ittasságra hivatkoznia, és máris elkerülte a büntetést. Ha egy sofőr bizonyítani tudta, hogy alkohol hatása alatt állt, tehát nem volt felelős a tetteiért, akkor már nyert ügye volt. Mára ezt a reznek kibúvót elsöpörte a logika, és a sofőrök vérében megengedett alkoholszint nulla. A balkezességet, amelyet udvariatlanságnak tartanak, és mindenkiből kinevelnek az iskolában, a szlengben részeg-kezűségnek nevezik, mert egy balkezes japán csakis akkor árulja el magát, ha többet ivott a kelleténél.
A munkatársi viszony addig nem is igazi, amíg a felek nincsenek túl az első közös berúgáson. A kölcsönös bizalom elengedhetetlen feltétele az éjféli ivászat és a fülsértően hamis közös karaoke-zás. A bizalom érdekében a társadalom szinte bármi fölött szemet huny.
A fiatalok viszont kezdik felrúgni ezt a nemes hagyományt. A tivornyázás sérti a fülüket. Jobb szeretnek csendben üldögélni a számítógép monitorja előtt. Persze ha valamire inni kell, akkor inni kell; igaz, ők inkább az eperturmixra vagy a kamillateára esküsznek. Ebből is látszik, hogy még a jövő generáció alkoholmentesebb szférájában is poharazáshoz kötődnek az igazán döntő dolgok.

Ajándékozás
 
maruyama.jpg

A japánok imádnak ajándékozni, különösen év végén és nyár közepén. A nyári ajándékozás neve ochugen, a télié pedig oseibo. Ilyenkor a cégek és a magánszemélyek is mániákusan lesik, ki kinek küld ajándékot. A karácsony és az egyéb ünnepek sokkal bensőségesebbek ajándék szempontjából. A félévenkénti ajándékvásárlás viszont társadalmi kötelezettség, és mindenki rengeteget aggódik miatta.
Régebben az emberek úgy adták át ezeket az ajándékokat, hogy váratlanul meglátogatták egymást, aztán órákig hajlongtak a kapuban. Ma már az áruházak csomagküldő szolgálatát veszik igénybe, így fejezik ki tanáraik, mestereik és idősebb kollégáik iránt érzett hálájukat és szeretetüket. A dolog még így is elég macerás.
Az ilyenkor küldhető ajándék természetét bonyolult követelményrendszer határozza meg. A gesztus inkább formai, semmint tartalmi, így aztán az ajándék nem lehet túl személyes. Nem szabad kiderülnie, hogy mennyire ismerjük az ajándékozott személyiségét, és saját magunkról sem lehet árulkodó; a reprezentációs célból egymást megajándékozó vállalatvezetők esetében mindez kétszeresen is igaz. Az ajándék nem lehet se túl különleges, se túl eredeti, se túl speciális. A lényeg a használhatóság. Praktikus dolgokat kell választani, abból biztos nem lehet baj: szappan, törülköző, mosószer, szárított tengeri fű, friss rák, konzerv, tea, keksz, száraz tészta, főzőolaj, bor, sör, pálinka, gyümölcs, zöldség - lényeg, hogy ritkaság legyen és csillogjon-villogjon. (Japánban a zöldség és a gyümölcs is ínyencségnek számít, a szín, a forma és a csillogás fontosabb, mint az íz. Még egy almába sem szokás csak úgy egyszerűen beleharapni. Az alma a megtestesült szépség maga - piros, fénylő és akkora, mint egy kisebb görögdinnye: annyira tökéletes, hogy igazából asztal mellett ülve, szalvétán, tányéron és késsel-villával lehet méltóképpen elfogyasztani).
Az ochugen és oseibo időszakok alatt valósággal kiürülnek a nagyáruházak polcai. A vásárlók fáradhatatlanul mászkálnak le és fel a hatalmas tömegben, miközben igyekeznek kiválasztani a megfelelő ajándékokat. A csomagküldő osztály külön részleg, itt asztal mellett ülve beszélhetjük meg, hogy mit hova küldjenek. A legfontosabb a csomagolás. Az olcsójánosok szerencséjére, utcai árusoktól is vehetünk a tekintélyes áruházak csomagolópapírjaiból, így egy kis munkával sokkal értékesebbé varázsolhatjuk az ajándékainkat. Két kiló Mitsukoshi papírba csomagolt vaj többet ér, mint egy sima papírzacskóba csomagolt aranyóra.
Az ajándékot hagyományosan nem illik az ajándékozó szeme láttára kibontani. Ha például egy üzleti tárgyalásra ajándékot viszünk, és a megfelelő etikett szerint átadjuk, akkor ne csodálkozzunk, ha az ajándékot hálás köszönő szavak mellett félreteszik. Ha a japánok az ajándékozó előtt bontanák ki a csomagot, akkor fennállna az a szörnyű veszély, hogy véletlenül olyan gesztust tennének, amely arra utalna, hogy ez bizony nem életük legcsodálatosabb ajándéka, és nem pont ez hiányzott még nekik a tökéletes boldogsághoz. Az ilyen árulkodó gesztus borzasztó szégyen lenne, ezért még a lehetősége is kerülendő.
Ajándékot nem elfogadni rettentő udvariatlanság, még akkor sem illik ilyesmit tenni, ha már tényleg elegünk van a konzervsonkából, és tudjuk, hogy ismét azt fogunk kapni. A lekötelezettség fogalmának egyenes következménye, hogy a japánok mindig többre becsülik az ajándékot a valós értékénél, így aztán értékesebb ajándékkal fogják viszonozni. Bizony, egymás megajándékozása könnyen végtelen adok-kapokká fajulhat, melynek során a felek egyre elegánsabban becsomagolt és egyre értékesebb ajándékokkal bombázzák egymást. Az ilyesmit úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha eleve senkit se kötelezünk le azzal, hogy ajándékot adunk neki.
 
 
Satsu~